2.fejezet

Sziasztok! Először is sajnálom,hogy csúsztam egy napot a folytatással, viszont tegnap semmi erőm sem volt a laptopom nyomkodásához, mert időközben elkezdődött az edzőtábor, ami a napom nagy részét kitölti. Másodjára pedig szeretném megköszönni azt a rengeteg biztatást és kommentet amit az előző fejezet megjelenése váltott ki belőleletek.Viszont nem ragozom, megérkeztem a folytatással, és jó olvassást kívánok!  

Felvont szemöldökkel bámultam az előttem heverő csomagot, majd egy amolyan nekem már úgyis minden mindegy legyintéssel, feltéptem a csomagolást, és a dobozban lévő ruhadarabokat kezdtem el kémlelni. Anya pontosan tudta milyen ruhákat szeretek, és milyen az ízlésem. Elmosolyodtam a gesztus láttán, ám a mosoly hamar az arcomra fagyott. A ruhakupac alján egy levél hevert.

 Drága Lola! - ez már rosszul kezdődik! Ha az anyád a neveden szólít akkor az sosem ígér happy endet. -
Mielőtt bármit is mondanék, tudnod kell,hogy mennyire szeretlek. Életem legboldogabb napja volt, amikor 14 évvel ezelőtt a kezemben tarthattalak. Azóta felnőttél, és gyönyörű lány cseperedett belőled. - Mindig is tudtam,hogy anyában egy költő rejlik meg. Viszont ezzel a pár sorral pontosan tudta, hogy felkelti az érdeklődésem, ezért kénytelen vagyok abbahagyni a gúnyos kommentálást és végigolvasni. - Remélem örülsz a ruháknak amiket neked vettem. Szükséged lesz rájuk. Aztán vigyázz ám nekem a fiúkkal! - Nos igen. Azthiszem ez az a téma, amit minden tini csak túl akar élni. Ilyenkor jönnek elő a szülőkből a védelmező oroszlánok, na meg az Én megmondtam szöveg. A kínos kérdés,hogy mi van a fiúkkal/ lányokkal minden felnőtt kedvenc kérdése, miután lefutotta a sulival kapcsolatos kötelező köröket. Nincs mit tenni. Van ami változik,és van ami nem. Szemforgatva olvastam tovább a levelet -
Viszont ezt a témát bármennyire akarom nem tartogathatom tovább. Nem egy üzleti megbeszélés miatt küldtelek el a nagyiékhoz. Mától Budapesten fogsz élni. Nem szerettem volna, ha ilyen aljas módon kell megválnom tőled, de tudod,hogy mostanában milyen sokat zaklat minket a gyermekvédelmis nő. El akartak venni tőlem. Sajnálom,hogy ezt így kell megtudnod. Nagyon szeretlek kicsi lányom. Vigyázz magadra, és ígérem amilyen gyakran csak tudok meglátogatlak téged. Tudom,hogy most kezded majd a gimnáziumot, és mennyire szeretsz rajzolni, ezért egy rajziskolába irattalak be. Nagyiék majd mindent elmondanak neked.
                                   Csókol anyád:Kathlin
Egy ideig döbbenten néztem a kezemben tartott papírdarabra. Tudtam, hogy gondok vannak otthon. Anya akármennyire is kemény, neki is vannak problémái, de azthiszen ez minden átlagos családban előfordul. Egészen eddig abban a hitben voltam, hogy ez is csak egy akadály amit az élet elénk gördített és,mint mindig megoldjuk. Együtt. Viszont most itt vagyok, messze az otthonomtól, és mindentől, ami számomra az életet jelentette. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon,azonban mielőtt leeshetett volna letöröltem. Kétségbeesésem hamar elsöpörte a nyers, és végeláthatatlan düh. Valóban ennyit jelentettem neki? Egy gond voltam, amit első adandó alkalommal elpasszolt, hogy más küzdjön meg vele? Kétségbeesetten lesiettem a lépcsőn és a nappaliba lépve Roberthez fordultam.Válaszokat akartam.Nem voltam biztos benne,hogy nagymama az igazat mondaná nekem. Persze csak védeni akar, de most erre nincs szükségem. Egészen eddig mindenki csak ezt tette, és már kezdek kijönni a béketűrésemből.
- Igaz ez? - emeltem fel a kezemben tartott lapot.
- Miről beszélsz kincsem?  - nézett rám kérdőn mama. Tudtam hogy ez lesz, ezért nem válaszoltam, csak mereven nézten nagyapa sötétzöld szemeibe.
- Jajj, Magda ne hülyeskedj. Lola biztosan elolvasta az anyja levelét.
- Kincsem....- kezdte bizonytalanul újra.
- Igaz ez? - kiáltottam fel dühösen.
- Igen - dünnyögte Robert.
Felkaptam a kabátom a fogasról és a hátsó ajtót kitárva kiszaladtam a kertbe. Nem gondolkodtam. Nem akartam. Képek villadoztak a fejemben, ahogyan anyával vásároltunk, vagy ünnepeltünk. Ahogyan fáradtan berogyott mellém az ágyba és mesét olvasott. Ahogyan a karjába zárt. És ennek most mind vége. Kidobott,mint a megunt tárgyakat. Elárult. És talán ez fájt a legjobban. Hogy az a személy akire azthittem tényleg a mentsváram, most elárult, és kidobott. Egyedül hagyott. A veteményesen átrohanva az elválasztó kapuhoz értem. Ez az apró kis kerítés választja el a kerteket. Alig pár perc habozás után átugrottam rajta, és immáron a szomszéd veteményesen ugráltam tovább.  Nagyapám hangja mennydörgésszerűen hasított mögöttem, azonban nem tántorodtam meg. Most az egyszer nem! Szerencsére akárki is a szomszéd, a bejárati kaput nyitva felejtette, ezért minden különösebb gond nélkül juthattam ki rajta. Alig pár lépést tettem meg, amikor újra egy kemény mellkassal találkoztam.
- A fenébe - sziszegtem,miközben a földről szedegettem fel a lehullott szatyrokat, azonban idegességemben kieesett a kezemben tartott tojásdoboz, ami a földre hullva darabjaira törött.
- Akárcsak a szívem. - gondoltam, és elengedtem egy halk sóhajt.
- Örülök,hogy újra látlak. Úgylátom elég jól összeszoktatok a mellkasommal - vigyorgott rám kajánul Ádám. Felemeltem a fejem és visszaadtam a leesett cuccokat. Abban a pillanatban megváltozott a fiú arca és gyanakvóan nézett rám - Mi történt? 
- Semmi közöd hozzá. Menj be,nehogy megfázzon anyuci pici fia - ráztam meg a fejem, és újra futásnak eredtem mielőtt kérdezősködni kezdett volna. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és bár minden erőmmel azon voltam,hogy ne omoljak össze a fiú előtt, a tervem hamar kudarcba fulladt.
- Lola, állj meg! - hallottam hangját magam mögött. A fiú otthagyta a bevásárlótáskákat és utánam eredt.
- Hagyj békén - kiáltottam fel, majd tovább futottam a zuhogó esőben. Mert természetesen az időjárás is kedvezett a hangulatomnak. Hirtelen egy kar ölelt szorosan magához. - Engedj el! - morogtam továbbra is Ádámnak. - Menj vissza! - próbáltam kiszabadítani magam, de kezei szorosan öleltek körbe. Szuper. Nem elég nekem egy idegbeteg nagyapa még egy makacs fiút is a nyakamba varrtak. Végül abbanhagytam a fészkelődést ezzel elérve, hogy lazítson a szorításon. Csak erre volt szükségem. Azonnal ágyékon rúgtam a fiút aki egy halk morgással adta tudomra, hogy a továbbiakban ezért még megfizetek. Nem volt időm megvárni ezt az alkalmat, ugyanis vékony karjai elengedték derekam, ezzel egérutat biztosítva nekem. Persze nem ártott volna ha legalább egy kicsit ismeren a környéket, mert így nem sokra jutottam a fiú mamutlábaival szemben. Újra körém csavarta a kezeit, de ezúttal semmi jelét nem mutatta,hogy esetleg el szándékozik engedni.
- Ádám engedj el, nem egy plüssállat vagyok akit ölelgethetsz - jött elő kedvesebbik énem.
- Fenyegetőzz, cica, de nem érdekel. - suttogta a fülembe, amitől az idő ellenére ismét kirázott a hideg.
- Ne becézz, sőt ne is szólj hozzám. - morogtam, továbbra is a kezei között.
- Ha jól hallom a nagyapád éppen a kertünket szeli át. Szóval ha nem akarsz balhézni megbízol bennem, és nem futsz el. - felelte. A megjegyzésem természetesen elengedte a füle mellett.
- Rendben - bólintottam némi hallgatás után. Ha nemet mondok, a fiú itthagy és szembekerülök nagyapámmal. Ha viszont hiszek neki, megvan az esélye,hogy nem vezet egyenes a kezei közé. Hogy is van a mondás? A barátaid enged közel, de az ellenségeid még közelebb. Hát én most pontosan ezt tettem. Szövetkeztem az ördöggel. Viszont azthiszem itt az ideje abbahagyni a drámázást és megpróbálni tiszta fejjel gondolkozni. Mondjuk ez úgy eléggé nehéz, hogy mindenféle emlékképek villannak be folyamatosan, és a dühtől az orrodig sem látsz. Továbbá egy viszonylag helyes fiú ölelget, mintha te lennél az egyetlen akiben kapaszkodhat a szakadék szélén. Ez azért elég ironikus nem?
- Föld hívja Lolát - húzogatta kezeit a szemem előtt, ezzel elérve,hogy újra rá koncentráljak. - Nos, most, hogy végre nem engem bámulsz - engedett el egy öntelt mosolyt - beszélhetnénk fontosabb témákról. Mint mondjuk, hogy a nagyapád mindjárt ideér. - intett a kert felé, ahol valóban ott trappolt gumicsizmás lábaival a nagyszülőm. - Nemmessze van egy kissé lepukkant ugyan, de lakható kecóm. Ott ellehetsz egy darabig. - magyarázott, de szavai megint nem értek célba, ugyanis gondolataim más körül forogtak. - Jó, mindegy haggyuk. Oda viszlek. - elégelte meg egy idő után a bámulásom. Hisz természetesen mi mást, mint a mellkasát nézegettem. A fiú, mintha ez mindennapos lenne a hátára kapott és elindult velem az egyik sikátor irányába. 
- Ha éppen most rabolsz el, akkor piszok rossz tolvaj vagy - nevettem el magam az abszurd helyzeten, hiszen szinte a házunk felé igyekeztünk a párhuzamos utcán.
- Jah,hogy elfelehtettem mondani, hogy szervkereskedő vagyok és elrabolom a lányokat?  Elnézést. - ment bele azonnal a hülyülésbe, én pedig egy elégedett mosoly keretében konstantáltam,hogy a bunkó nagyvárosi álca mögött ennek a fiúnak van szíve. Vagy valami hasonló. Maradjunk annyiban, hogy megártott nekem ez a sok utazás és a vele járó stressz, ezért vannak ilyen gondolataim ezzel a taplóval kapcsolatban. - Hajlandó vagy a saját lábadon jönni vagy elutazgatsz még egy darabig a hátamon? - tett apró célzást arra, hogy nem bír már sokáig.
- Bocs - kászálódtam le, miközben még mindig nem gondolkoztam tisztán. Ugyan mostmár nem gyötörtek az emlékek, és a düh is elszállt, helyére egy sokkal rosszabb érzés férkőzte be  magát. A fájdalom.
- Tudom,hogy nem lehet nem rajtam gondolkodni, de most szakadj el kicsit a gyönyörű testemtől és gyere velem - kapott a kezem után, és miután ujjainkat egymésba fűzte elindult velem a kihalt utcán.
- Mondd, neked mégis honnan a fenéből van annyi pénzed, hogy fenttars egy házat? - ráncoltam össze a szemöldöm, azonban engedelmesen követtem tovább.
- Sok mindent nem tudsz rólam - nevette el magát. - Apám az egyik legbefolyasosabb ügyvéd az államban. Tehát elég sokat keres. Amiből persze nekem is elég nagy rész jut. Most lehet, hogy tapintatlan leszek..
- Ádám, te mindig az vagy - sóhajtottam fel drámaian.
- Ne terelj cica - intett le - Szóval ott tartottam, hogy neked öhm, gazdagok a szüleid?
- Ha csak az anyámat nézzük, valójában szerintem egy nap keres annyit, mint a te apád egy hónap alatt. Döntsd el te, mit gondolsz a pénzügyi hátteremről.
- Nonono! - rázta meg a fejét, aminek következtében az eláztatott hajából, mindenfelé esőcseppek száguldottak szanaszét. -   Apámnál szinte senki sem gazdagabb - nevetett ki lazán.
- Katlin Amstrong?  - dobtam be a nevet, mert nem volt kedvem macska egér játékot játszani. A fiú azonnal megpördült a tengelye körül és érdekesen kezdett viszgálgatni. Elnevettem magam, és a kezem az arcom elé kaptam, mint egy öt éves aki abban a reményben él, hogy ezzel elrejtőzhet. Mindenesetre a pipacsvörös arcom egy ideig takarásban maradt. - Ne nézz már. Úgy érzem magam,mint egy kísérleti patkány. 
- Mostmár azt is elítélik ha valaki megcsodálja a szépet - ingatta a fejét, majd elmosolyodott és behúzott az épületbe.
- Úristen Ádám... -kiáltottam fel.