2.fejezet

Sziasztok! Először is sajnálom,hogy csúsztam egy napot a folytatással, viszont tegnap semmi erőm sem volt a laptopom nyomkodásához, mert időközben elkezdődött az edzőtábor, ami a napom nagy részét kitölti. Másodjára pedig szeretném megköszönni azt a rengeteg biztatást és kommentet amit az előző fejezet megjelenése váltott ki belőleletek.Viszont nem ragozom, megérkeztem a folytatással, és jó olvassást kívánok!  

Felvont szemöldökkel bámultam az előttem heverő csomagot, majd egy amolyan nekem már úgyis minden mindegy legyintéssel, feltéptem a csomagolást, és a dobozban lévő ruhadarabokat kezdtem el kémlelni. Anya pontosan tudta milyen ruhákat szeretek, és milyen az ízlésem. Elmosolyodtam a gesztus láttán, ám a mosoly hamar az arcomra fagyott. A ruhakupac alján egy levél hevert.

 Drága Lola! - ez már rosszul kezdődik! Ha az anyád a neveden szólít akkor az sosem ígér happy endet. -
Mielőtt bármit is mondanék, tudnod kell,hogy mennyire szeretlek. Életem legboldogabb napja volt, amikor 14 évvel ezelőtt a kezemben tarthattalak. Azóta felnőttél, és gyönyörű lány cseperedett belőled. - Mindig is tudtam,hogy anyában egy költő rejlik meg. Viszont ezzel a pár sorral pontosan tudta, hogy felkelti az érdeklődésem, ezért kénytelen vagyok abbahagyni a gúnyos kommentálást és végigolvasni. - Remélem örülsz a ruháknak amiket neked vettem. Szükséged lesz rájuk. Aztán vigyázz ám nekem a fiúkkal! - Nos igen. Azthiszem ez az a téma, amit minden tini csak túl akar élni. Ilyenkor jönnek elő a szülőkből a védelmező oroszlánok, na meg az Én megmondtam szöveg. A kínos kérdés,hogy mi van a fiúkkal/ lányokkal minden felnőtt kedvenc kérdése, miután lefutotta a sulival kapcsolatos kötelező köröket. Nincs mit tenni. Van ami változik,és van ami nem. Szemforgatva olvastam tovább a levelet -
Viszont ezt a témát bármennyire akarom nem tartogathatom tovább. Nem egy üzleti megbeszélés miatt küldtelek el a nagyiékhoz. Mától Budapesten fogsz élni. Nem szerettem volna, ha ilyen aljas módon kell megválnom tőled, de tudod,hogy mostanában milyen sokat zaklat minket a gyermekvédelmis nő. El akartak venni tőlem. Sajnálom,hogy ezt így kell megtudnod. Nagyon szeretlek kicsi lányom. Vigyázz magadra, és ígérem amilyen gyakran csak tudok meglátogatlak téged. Tudom,hogy most kezded majd a gimnáziumot, és mennyire szeretsz rajzolni, ezért egy rajziskolába irattalak be. Nagyiék majd mindent elmondanak neked.
                                   Csókol anyád:Kathlin
Egy ideig döbbenten néztem a kezemben tartott papírdarabra. Tudtam, hogy gondok vannak otthon. Anya akármennyire is kemény, neki is vannak problémái, de azthiszen ez minden átlagos családban előfordul. Egészen eddig abban a hitben voltam, hogy ez is csak egy akadály amit az élet elénk gördített és,mint mindig megoldjuk. Együtt. Viszont most itt vagyok, messze az otthonomtól, és mindentől, ami számomra az életet jelentette. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon,azonban mielőtt leeshetett volna letöröltem. Kétségbeesésem hamar elsöpörte a nyers, és végeláthatatlan düh. Valóban ennyit jelentettem neki? Egy gond voltam, amit első adandó alkalommal elpasszolt, hogy más küzdjön meg vele? Kétségbeesetten lesiettem a lépcsőn és a nappaliba lépve Roberthez fordultam.Válaszokat akartam.Nem voltam biztos benne,hogy nagymama az igazat mondaná nekem. Persze csak védeni akar, de most erre nincs szükségem. Egészen eddig mindenki csak ezt tette, és már kezdek kijönni a béketűrésemből.
- Igaz ez? - emeltem fel a kezemben tartott lapot.
- Miről beszélsz kincsem?  - nézett rám kérdőn mama. Tudtam hogy ez lesz, ezért nem válaszoltam, csak mereven nézten nagyapa sötétzöld szemeibe.
- Jajj, Magda ne hülyeskedj. Lola biztosan elolvasta az anyja levelét.
- Kincsem....- kezdte bizonytalanul újra.
- Igaz ez? - kiáltottam fel dühösen.
- Igen - dünnyögte Robert.
Felkaptam a kabátom a fogasról és a hátsó ajtót kitárva kiszaladtam a kertbe. Nem gondolkodtam. Nem akartam. Képek villadoztak a fejemben, ahogyan anyával vásároltunk, vagy ünnepeltünk. Ahogyan fáradtan berogyott mellém az ágyba és mesét olvasott. Ahogyan a karjába zárt. És ennek most mind vége. Kidobott,mint a megunt tárgyakat. Elárult. És talán ez fájt a legjobban. Hogy az a személy akire azthittem tényleg a mentsváram, most elárult, és kidobott. Egyedül hagyott. A veteményesen átrohanva az elválasztó kapuhoz értem. Ez az apró kis kerítés választja el a kerteket. Alig pár perc habozás után átugrottam rajta, és immáron a szomszéd veteményesen ugráltam tovább.  Nagyapám hangja mennydörgésszerűen hasított mögöttem, azonban nem tántorodtam meg. Most az egyszer nem! Szerencsére akárki is a szomszéd, a bejárati kaput nyitva felejtette, ezért minden különösebb gond nélkül juthattam ki rajta. Alig pár lépést tettem meg, amikor újra egy kemény mellkassal találkoztam.
- A fenébe - sziszegtem,miközben a földről szedegettem fel a lehullott szatyrokat, azonban idegességemben kieesett a kezemben tartott tojásdoboz, ami a földre hullva darabjaira törött.
- Akárcsak a szívem. - gondoltam, és elengedtem egy halk sóhajt.
- Örülök,hogy újra látlak. Úgylátom elég jól összeszoktatok a mellkasommal - vigyorgott rám kajánul Ádám. Felemeltem a fejem és visszaadtam a leesett cuccokat. Abban a pillanatban megváltozott a fiú arca és gyanakvóan nézett rám - Mi történt? 
- Semmi közöd hozzá. Menj be,nehogy megfázzon anyuci pici fia - ráztam meg a fejem, és újra futásnak eredtem mielőtt kérdezősködni kezdett volna. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és bár minden erőmmel azon voltam,hogy ne omoljak össze a fiú előtt, a tervem hamar kudarcba fulladt.
- Lola, állj meg! - hallottam hangját magam mögött. A fiú otthagyta a bevásárlótáskákat és utánam eredt.
- Hagyj békén - kiáltottam fel, majd tovább futottam a zuhogó esőben. Mert természetesen az időjárás is kedvezett a hangulatomnak. Hirtelen egy kar ölelt szorosan magához. - Engedj el! - morogtam továbbra is Ádámnak. - Menj vissza! - próbáltam kiszabadítani magam, de kezei szorosan öleltek körbe. Szuper. Nem elég nekem egy idegbeteg nagyapa még egy makacs fiút is a nyakamba varrtak. Végül abbanhagytam a fészkelődést ezzel elérve, hogy lazítson a szorításon. Csak erre volt szükségem. Azonnal ágyékon rúgtam a fiút aki egy halk morgással adta tudomra, hogy a továbbiakban ezért még megfizetek. Nem volt időm megvárni ezt az alkalmat, ugyanis vékony karjai elengedték derekam, ezzel egérutat biztosítva nekem. Persze nem ártott volna ha legalább egy kicsit ismeren a környéket, mert így nem sokra jutottam a fiú mamutlábaival szemben. Újra körém csavarta a kezeit, de ezúttal semmi jelét nem mutatta,hogy esetleg el szándékozik engedni.
- Ádám engedj el, nem egy plüssállat vagyok akit ölelgethetsz - jött elő kedvesebbik énem.
- Fenyegetőzz, cica, de nem érdekel. - suttogta a fülembe, amitől az idő ellenére ismét kirázott a hideg.
- Ne becézz, sőt ne is szólj hozzám. - morogtam, továbbra is a kezei között.
- Ha jól hallom a nagyapád éppen a kertünket szeli át. Szóval ha nem akarsz balhézni megbízol bennem, és nem futsz el. - felelte. A megjegyzésem természetesen elengedte a füle mellett.
- Rendben - bólintottam némi hallgatás után. Ha nemet mondok, a fiú itthagy és szembekerülök nagyapámmal. Ha viszont hiszek neki, megvan az esélye,hogy nem vezet egyenes a kezei közé. Hogy is van a mondás? A barátaid enged közel, de az ellenségeid még közelebb. Hát én most pontosan ezt tettem. Szövetkeztem az ördöggel. Viszont azthiszem itt az ideje abbahagyni a drámázást és megpróbálni tiszta fejjel gondolkozni. Mondjuk ez úgy eléggé nehéz, hogy mindenféle emlékképek villannak be folyamatosan, és a dühtől az orrodig sem látsz. Továbbá egy viszonylag helyes fiú ölelget, mintha te lennél az egyetlen akiben kapaszkodhat a szakadék szélén. Ez azért elég ironikus nem?
- Föld hívja Lolát - húzogatta kezeit a szemem előtt, ezzel elérve,hogy újra rá koncentráljak. - Nos, most, hogy végre nem engem bámulsz - engedett el egy öntelt mosolyt - beszélhetnénk fontosabb témákról. Mint mondjuk, hogy a nagyapád mindjárt ideér. - intett a kert felé, ahol valóban ott trappolt gumicsizmás lábaival a nagyszülőm. - Nemmessze van egy kissé lepukkant ugyan, de lakható kecóm. Ott ellehetsz egy darabig. - magyarázott, de szavai megint nem értek célba, ugyanis gondolataim más körül forogtak. - Jó, mindegy haggyuk. Oda viszlek. - elégelte meg egy idő után a bámulásom. Hisz természetesen mi mást, mint a mellkasát nézegettem. A fiú, mintha ez mindennapos lenne a hátára kapott és elindult velem az egyik sikátor irányába. 
- Ha éppen most rabolsz el, akkor piszok rossz tolvaj vagy - nevettem el magam az abszurd helyzeten, hiszen szinte a házunk felé igyekeztünk a párhuzamos utcán.
- Jah,hogy elfelehtettem mondani, hogy szervkereskedő vagyok és elrabolom a lányokat?  Elnézést. - ment bele azonnal a hülyülésbe, én pedig egy elégedett mosoly keretében konstantáltam,hogy a bunkó nagyvárosi álca mögött ennek a fiúnak van szíve. Vagy valami hasonló. Maradjunk annyiban, hogy megártott nekem ez a sok utazás és a vele járó stressz, ezért vannak ilyen gondolataim ezzel a taplóval kapcsolatban. - Hajlandó vagy a saját lábadon jönni vagy elutazgatsz még egy darabig a hátamon? - tett apró célzást arra, hogy nem bír már sokáig.
- Bocs - kászálódtam le, miközben még mindig nem gondolkoztam tisztán. Ugyan mostmár nem gyötörtek az emlékek, és a düh is elszállt, helyére egy sokkal rosszabb érzés férkőzte be  magát. A fájdalom.
- Tudom,hogy nem lehet nem rajtam gondolkodni, de most szakadj el kicsit a gyönyörű testemtől és gyere velem - kapott a kezem után, és miután ujjainkat egymésba fűzte elindult velem a kihalt utcán.
- Mondd, neked mégis honnan a fenéből van annyi pénzed, hogy fenttars egy házat? - ráncoltam össze a szemöldöm, azonban engedelmesen követtem tovább.
- Sok mindent nem tudsz rólam - nevette el magát. - Apám az egyik legbefolyasosabb ügyvéd az államban. Tehát elég sokat keres. Amiből persze nekem is elég nagy rész jut. Most lehet, hogy tapintatlan leszek..
- Ádám, te mindig az vagy - sóhajtottam fel drámaian.
- Ne terelj cica - intett le - Szóval ott tartottam, hogy neked öhm, gazdagok a szüleid?
- Ha csak az anyámat nézzük, valójában szerintem egy nap keres annyit, mint a te apád egy hónap alatt. Döntsd el te, mit gondolsz a pénzügyi hátteremről.
- Nonono! - rázta meg a fejét, aminek következtében az eláztatott hajából, mindenfelé esőcseppek száguldottak szanaszét. -   Apámnál szinte senki sem gazdagabb - nevetett ki lazán.
- Katlin Amstrong?  - dobtam be a nevet, mert nem volt kedvem macska egér játékot játszani. A fiú azonnal megpördült a tengelye körül és érdekesen kezdett viszgálgatni. Elnevettem magam, és a kezem az arcom elé kaptam, mint egy öt éves aki abban a reményben él, hogy ezzel elrejtőzhet. Mindenesetre a pipacsvörös arcom egy ideig takarásban maradt. - Ne nézz már. Úgy érzem magam,mint egy kísérleti patkány. 
- Mostmár azt is elítélik ha valaki megcsodálja a szépet - ingatta a fejét, majd elmosolyodott és behúzott az épületbe.
- Úristen Ádám... -kiáltottam fel.

Ismeretlen utakon

Sziasztok! A nagy fociláz közepette egy új történettel érkeztem hozzátok! Remélem ez is elnyeri a tetszésetek! Jó olvasást kívánok, és ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után! 

Ez is csak egy átlagos napnak indult. A reggeli nap átsüt a sötétítőn, és pont a szemembe talál utat az apró fénycsóva. Tekintve, hogy ez eléggé költőire sikeredett, azt hiszem le kell lombozzalak titeket, mert az életem nem ilyen érdekes. Persze sok lány álmodozik arról, hogy Londonban lakhasson, mellesleg nem épp a nyomornegyedben, hanem a gazdagok között. Az emberek vágynak a figyelemre. Ezzel én is így vagyok, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem. Viszont ha nem magad miatt néznek fel rád az emberek, hanem azért mert tudják, hogy te egy híresség csemetéje vagy, nos ez eléggé idegesítő tud lenni. Na, de mivel ezt csak a csajok érthetik, ezért most ugorjuk azt a részt ahol megint hisztizek. Térjünk inkább vissza abba a luxus villába, ahol élek.

Nyöszörögve kelek fel, mert az óra fájdalmasan korait időt mutat. Levánszorgok a konyhába, ahol anya éppen a laptopját nyomkodja. 

- Elfelejtettem valamit? - nézek felvont szemöldökkel az ajtóban sorakozó bőröndökre. Nem rémlett, hogy valahová utazni készülök.

- Neked is jó reggelt Lola. - morogja anya. - És nem, nem felejtettél el ezúttal semmit. - feleli. Furcsán nézek rá, de ő továbbra is a laptopja képernyőjét bámulja. Katlin Amstrong, London legismertebb szerkesztője. És történetesen az anyám. Nem lepődtem meg, hogy a korai órákban már a következő cikket elemezte, vagy éppen szidta az asszisztensét. Ez megszokott volt. Viszont az,hogy éppen elküld itthonról, és nem hajlandó megmondani miért, nos az igazán feldühített. Egy bögre gőzölgő kávéval tértem vissza az ebédlő asztalhoz. 

- Leszel szíves és nekem is mondasz valamit, vagy ki kell barkóbáznom?

- Elmész a nagyiékhoz. Összeszedtem a cuccaid. A repülőd 10-kor indul. A repjegyek az asztalon. - mutatott az említett helyre, ahol egy jegy árválkodott. - Most pedig hagyj dolgozni - zárta le a beszélgetést hidegen. Szuper. Szóval Budapestre megyek. A nagyiék ősrégi kuckójába, a két idegesítő unokatestvéremhez. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért is nem örülök ennek a hirtelen látogatásnak. Csak hát az a helyzet, hogy a nagyiék ezerszer rosszabbak, mint az itthoni „híresség”.

- Legalább azt megtudhatom miért? - próbáltam beszédre bírni.

- Bécsbe kell utaznom egy konferenciára. Nem maradhatsz itt egyedül, velem pedig nem jöhetsz. Roberték már nagyon várnak. Állítólag a két unokatestvéred meglepetéssel vár. Légy kedves velük.  - mondta olyan közönyös hangon, mintha az egyik beosztottjával beszélt volna, nem pedig a lányával. - A laptopod és a telefonod a bőrönd mellett van. Vigyázz rájuk. A nagyszüleid már nagyon rég láttak, és most rettenetesen boldogok. Ne lombozd le őket. Eléd mennek a reptérre. Most pedig menj készülődni, nehogy lekésd. - hesegetett el maga mellől. 

- Én is szeretlek anya - motyogtam. - Mennyi időre megyek? 

- Egy hónap - vágta rá majd csendre intett. Felkapta a mellette csengő telefont és halkan beleszólt. Nem hallottam ugyan semmit, de anyám fintorait elnézve, nem épp a legjobb barátnőjével cseverészett.

- Miért csak most mondod ezt? Nem gondoltad, hogy el akarok köszönni a barátaimtól és legfőképp a barátomtól?! Anya megígértem neki, hogy a nyarat együtt töltjük! - hadartam, miközben tényleg nem tudtam elhinni, hogyan képes ilyen könnyen lemondani rólam. Nem egy csomag vagyok amit felad Londonból és egészen Budapestig csendben utazik!

- Lola az Isten szerelmére, hagyd már abba a visítást! Szétmegy a fejem! A barátaid nemsokára itt vannak, ahogyan a drága "pasid" is - rajzolt idétlen idézőjeleket a levegőbe. Hangjából tisztán kihallatszott a fiú iránti undor. Alex és én a tanév közepén jöttünk össze. Első éves gimisként, mindent boldognak láttunk, és ezért szinte természetesnek vettük, hogy együtt vagyunk. Aztán a tavaszváró bulin elmélyültek köztünk a dolgok. Bevallotta, hogy szerelmes belém, és én sem titkoltam tovább az iránta táplált érzéseimet. Március 12. Alig három hónapja. Most pedig anyám tönkretesz mindent. Bízok Alexben, erről szó sincs, de nem vagyok biztos benne, hogy a kapcsolatunk kibír egy hónap különlétet. Hiszen az élet sajnos nem olyan, mint a filmekben. Nem létezik örök szerelem. Mindennek vége van egyszer. Csak nagyon kevés ember képes igazán szeretni. És sajnos őket nem becsülik meg eléggé. A mai világban az egyéjszakás kalandok a „menők” és szó sincs már a házasság utáni szexről. A fiúk többsége már el sem gondolkodik erről, akik azonban mégis, nos azokat általában strébernek nevezik.

- Kösz anya, hogy tönkreteszed az életem. Örülnék ha az életben egyszer a lányodként bánnál velem, nem pedig egy bábuként. Nem ugráltathatsz kedvedre,és akármennyire szeretnéd nem fogok egy hónapot a nagyiéknál tölteni. Remélem sikeres lesz, ez a munkád is. - vágtam még oda neki, majd felviharoztam a lépcsőn, és becsaptam magam mögött az ajtót. Magamra kaptam egy fekete has pólót és egy farmersortot, majd bevonultam a fürdőbe. Hallottam, hogy anya szöszmötöl egy ideig, majd a bejárati ajtó csapódása jelentette számomra az igazi szabadságot. Halk kopogások zaja zavarta meg a már-már költői csendet. Lesiettem a lépcsőn és miközben a hajammal babráltam ajtót nyitottam. Két ismerős kar azonnal a derekam köré fonódott és magához rántott. 

- Hiányoztál - suttogta Alex szinte a számba. 

- Nekem is. - mosolyodtam el, és a fiú jelenléte, mint oly sokszor most is megnyugtatott.

A barátaimmal töltött órákkal nem szeretnélek untatni titeket, elég annyit tudni, hogy végigbőgtük a titanicot, majd megettünk egy üveg nutellát, és végül megtárgyaltuk, hogy Ronaldo vagy Neymar a jobb pasi. (végül Ronaldo nyert természetesen)

- Mennem kell - sóhajtottam, és a kint várakozó taxira meredtem. A sárga kocsi lefékezett a házunk előtt, és két halk dudálással adta tudtomra, hogy megérkezett.

- Vigyázz magadra. És hívj - nyomott egy utolsó csókot Alex, majd elhátrált és hagyta, hogy a többiektől is elbúcsúzzak. Könnyes szemmel léptem ki a házból, és ültem be a járműbe, majd vissza sem nézve hagytam el a biztonságot jelentő közeget, hogy egy új, és ismeretlenbe szaladjak. Hát nem csodás?

                                                       ~

A kocsi száguldva halad el az 'Üdvözöljük Magyarországon' tábla mellett. Az ablakon az esőcseppek lassan pörögnek le, akarácsak az idő. Már lassan fél napja úton vagyok. A hosszú repülőút után, a reptéren minden reményem elszállt, hogy egy nyugodt napot tölthessek el. Beth és Amy sikítva fogadtak. A két lány semmit sem változott mióta utoljára láttam őket. Bár nőttek pár évet, a viselkedésük semmit sem változott. Mióta Clara az anyjuk meghalt, a nagyszüleimhez kerültek. Dom az apjuk ugyanis nem volt hajlandó két amerikai gyereket elvállalni. Így kerültek Magyarországra. Nagyon ritkán lejövök meglátogatni őket, azonban eddig sosem maradtam 3 napnál tovább. Viszont anyunak kötelező volt Bécsbe utaznia egy üzleti tárgyalásra, és mivel engem nem akart egyedül hagyni, így lepasszolt a nagyiékhoz. Nem mondom, hogy annyira szíven ütött a dolog, de semmi kedvem egy egész hónapot sikítozó lányok között tölteni.

- Lola drágám kérsz valamit a benzinkútról? - fordul felém a nagyapám hossza hallgatás után.

- Egy kávé jólesne - vallom be, miközben kirángatom a fülest a fülemből. Az autóból kilépve fáradtan nyújtózok egyet majd az eső elől menekülve besietek a sárga épületbe.

- Már nemsokára otthon vagyunk. Alig 10 perc. - csacsogja Amy folyamatosan mellettem.

- Szuper - felelem kicsit szűkszavúan. Nem akarom megbántani, de ha így folytatja egy idő után nem bírom majd mellette. A nagyiék ragaszkodtak hozzá, hogy ne Pesten szálljak le a repülőről, mert Magyarországot ők szeretnék megmutatni nekem. Ezért jóval az országhatár előtt szálltam le a száguldó járműről.

- Elmegyek a mosdóba. Mindjárt jövök - vágok a szavába, és eltűnök a szűk folyosón. Tényleg nem szeretném megbántani, ezért szükségem van egy kis magányra. A telefonomba mélyedve pötyögök egy sort Liznek, hogy megérkeztem és minden rendben, majd hirtelen megtántorodok.

- Hé, figyelj jobban a lábad elé - szól rám az előttem magasodó fiú. Alig egy fejjel magasabb nálam, és korban sem lehet sokkal idősebb. Barna fürjei a szemébe lógnak, és zafírkék szeme boldogan csillogott.A fehér póló kihangsúlyozta a fiú napbarnított bőrét, továbbá rálátást biztosított tökéletesen kidolgozott hasizmára is, ugyanis a fiú előszeretettel túrt bele hajába, így a kissé kicsi póló minden mozdulat után felcsúszott megmutatva az apró kockákat. Szuper. Belefutottam egy nagyképű fővárosi fiúba. Más sem hiányzott. 

- Nem csak az én hibám volt. - szólok oda dacosan. - Nem tehetek róla, hogy abból a magasságból nem látsz semmit! - vetem még oda majd ellépek mellőle. Alighogy egy lépést tettem a fiú keze hatalmasat csattant a fenekem, nekem pedig reflexből lendült a kezem az arca felé.

A pofon majdnem olyan hangosan csattant, mint az előző ütés.

- De tüzes valaki – veti oda egy pimasz mosollyal a fiú. Miközben tetőtől talpig végigmér.

- Nem kirakati bábu vagyok, akit kedvedre nézegethetsz! Szóval ezt hagyd abba!

- Zavar? – vonta fel a szemöldökét szórakozottan.

- Szia, Ádám - szökdécsel mellém Beth váratlanul, ezzel megszakítva beszélgetésünk.

- Szia, nagylány. Rég láttalak. - emeli meg a lányt, majd megforgatja a levegőben és visszarakja a fölre. Beth természetesen ezt is visongva fogadja.

- Miért nem jársz mostanában nálunk?

- Nem igazán volt időm. Viszont most, hogy véget ért a suli gyakrabban benézek majd. Hogy van a nagyapátok? Még mindig sokat zsörtölődik?

- Ne is mondd. - nevetni el magát az unokatesóm. - Rosszabb, mint mama.

- Majd megbékél. Viszont most mennem kell. Lassan indulunk vissza. Anyu berángatott egy kicsit a városba, mert mindenáron vásárolni akart. Vigyázz magadra. - nyom puszit Beth arcára, majd ellépve mellőle, felhúzott szemöldökkel néz rám. Keresztbe fonom magam előtt a kezem és farkasszemet nézek Ádámmal.

Nem hagyom, hogy ez a fiú azt higgye én is csak egy sarki kurva vagyok. Londonban rengeteg ilyen sráccal futottam már össze, és bár nem tökéletesen, de megtanultam kezelni a helyzetet.

- Lányok hol vagytok már? - hallom nagymamám kétségbeesett hangját a bolt felől. Beth boldogan elszalad és én is indulni készülök, amikor újdonsült barátom a karomnál fogva visszaránt.

- Még találkozunk - suttogja a fülembe, nekem pedig egy percre kimegy a fejemből minden gondolat. Túl közel van. És a fenébe is. Túl jó az illata. Citrus és mentol illata keveredik. Össze kell szednem magam! Ez is csak a bugyimba akar bejutni! korholom magam, azonban a testem nem reagál. A fenébe! Ha nem megyek el,olyan dolgokat fogok csinálni amiket később megbánhatok. Végül nehezem ugyan, de elmozdulok a fiú mellől, és vissza sem nézve kisietek a kocsihoz. Becsapom magam mögött az ajtót, mire mindenki rám pillant.

- Ne csapkodd azt az átkozott ajtót Lola! - morog a nagyapám a volán mögül.

- Robert, hogy beszélsz szegény lánnyal! - szólal meg nagymamám is.

- Neki is ugyanazok a szabályok, mint a lányoknak. Nem fogok kivételezni vele, mert Ő Katlin lánya.

- Hagyd ezt abba! - sziszegi újra nagymama. Itt elégeltem meg az öregek veszekedését és a fülhallgatót a fülembe nyomva kizártam a külvilágot. Megrezzent a kezemben a telefon amit a hirtelen ért meglepetéstől majdnem elejtettem. Feloldottam és fáradtam néztem a képernyőre. Ezúttal nem Liz egy újabb üzenete várt rám, hanem egy Facebook értesítő. Szabó Ádám ismerősnek jelölt. Felnevettem, majd tudomást sem véve a barátfelkérésre kinyomtam a telefont. Ahogy az életben, úgy a neten sem hagyom,hogy tönkretegye a kikapcsolódásom. Persze a fiú nem hagyta annyiban. Alig egy perc múlva üzenetem érkezett tőle.

Ádám: Mivan kislány, már nem is emlékszel rám? Pedig szerintem eléggé elcsábítottalak.

Lola: Kopj le köcsög. Csábításról pedig szó sem volt.

Ádám: Most magadnak vagy nekem akarsz hazudni?  - megforgattam a szeme üzente láttán.

Lola: Ne álltasd magad.

Ádám: Nem én vagyok az, aki álomvilágban él. Ma este 10-kor a házatok mögötti tónál találkozunk. Öltözz fel jól meg ne fázz! - ez a fickó komolyan nem képes felfogni, hogy nem érdekel?

Lola: Ne is álmodj. Vigyázz még a végén anyuci mérges lesz, hogy ilyen későn kint járkál a kicsi fia.

Ádám: Biztos lehetsz benne, hogy ott leszek. És te is. - elmosolyodtam magabiztossága láttán, és kiléptem a beszélgetésből. Eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy nem megyek ki és faképnél hagyom. De látni akarom a fancsali képét, amikor megmondom neki az igazam. Hiszem ez mégis jobb, mint az interneten elintézni a dolgokat. Mellesleg ez a srác a valóságban kicsit kisebb pofával bír. Ha meg nem, akkor majd teszek róla, hogy úgy legyen.

- Lola drágám megjöttünk - hallom nagyanyám gondoskodó hangját az anyósülésről. - nagyapád már bevitte a bőröndöd és lányok is bent vannak már. Sajnos most az idő nem igazán kedvezett nekünk, de remélhetőleg holnap már jó lesz és megmutathatom neked Magyarország szívét. - mesélte mosolyogva. Keze ide - oda járt a tájat mutogatva. Budapest külvárosában találtam magam. Egy nem túl nagy viszont eléggé meghitt családi ház előtt ácsorogtunk. Falai fehérek voltak és csak itt-ott tarkította néhány sárfolt. Nagyi a ház kiskertjébe virágokat ültetett, és az ablakokban is muskátli virított. Az udvaron kutya szaladgált, akinek ha az emlékem nem csal Lucy a neve. Kikászálódtam a kocsiból, és a hatalmas kerten átvágtatva a bejárati ajtón rontottam be. A hely nagyon megváltozott mióta utoljára itt jártam. A nappaliban új bútorok kaptak helyet, és a régi kopott falakat is újrafestették. Itt sem maradhattak el a nagyi növényei. Az egyik falon hatalmas családi képkollázs tarkította a makulátlan falat. Mosolyogva álltam meg előtte. Pár közös fotó, Amyról és Bethről, továbbá találtam pár képet magamról is. 

- Lola, gyere megmutatom a szobád - ragadta meg a kisebbik lány a kezem. Amy 2 évvel fiatalabb csak testvérénél, azonban néha érettebbnek tartom, mint Beth. A falépcsőn csoszogva mosolyogva hallgattam a lányt, aki arról mesélt éppen,hogy most kaptak új barbie baba házat. - Ez lesz a te szobád - tárta ki előttem a faajtót hirtelen. A szobából fény áradt ki.

- Köszönöm - nyomtam puszit a homlokára, majd bezártam magam mögött az ajtót. Az ablak alatt egy íróasztal magasodott, mellette pedig egy apró polcsor. A fal mellett gardrob húzódott. Vele szemben pedig egy franciaágy árválkodott. Az íróasztalhoz lépve jobbam megszemléltem a csomagot ami rajta hevert.

Feladó: Kathlin Amstrong